Író: Adriana Trigiani
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Besorolás: Arany pöttyös
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 672

Fülszöveg:
Ciro és Enza tizenéves korukban találkoznak először az Olasz-Alpokban megbúvó kis faluban, ami az otthonuk. Találkozásuk rövid, de szemet gyönyörködtetően tartalmas. Amikor Cirót méltatlan módon elküldik Amerikába, Kis-Itáliába cipésztanoncnak, Enza vigasztalhatatlan. A családját váratlan tragédia éri, és neki is Amerikába kell mennie apjával, hogy így biztosítsák családjuk jövőjét. Anélkül, hogy tudnának egymásról, Ciro és Enza új életet kezd New Yorkban, ahol eltérő utakon járnak, mígnem a sors közbeszól, és újra összehozza őket. De ekkor már késő: Ciro jelentkezett az I. Világháborúba, és Enzának meg kell tanulnia Ciro nélkül felépíteni életét a Metropolitan Operaház varrónőjeként. Ahogy sorsuk összefonódik, és világuk végérvényesen megváltozik a háború után, el kell dönteniük, hogy közös-e a jövőjük vagy sem.

Értékelés: 5/5
Ez volt az első könyv, amit olvastam a szerzőtől, s ez alapján már biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. Egy teljesen új megközelítésmódot ismertem meg, s Trigiani bebizonyította, hogy regényt ízig-vérig gonosz karakter nélkül is lehet írni, mégpedig nem is akármilyen regényt. Szereplőink ugyanis leginkább saját magukat akadályozzák boldogságuk beteljesülésében.
Borító: 4,5/5
Engem mindig is zavart, ha egy borítón nem azt kapom vissza, amiről a történet alapján információt szerzek. Enzát képtelen voltam fekete hajjal elképzelni, mikor a borítón lévő nő szőke. Viszont ennek ellenére a borító gyönyörű, ez volt az első, ami felkeltette az érdeklődésemet.
Szereplők: 5/5
A két főszereplő közül inkább Enzát kedveltem meg. Bárki számára szolgálhat példaként problémamegoldó képessége, s az, hogy mindig tudta mit kell csinálni, a legváratlanabb helyzetekben is feltalálta magát. Hibázott, s hibáiért kész volt vállalni a felelősséget.

Enza és Ciro szerelme nem egy vidám történet. Fájdalmas, kegyetlen, ugyanakkor érzéki és gyönyörű is egyben. A felszín helyett szereplőinknek a rút valósággal, s a világ kegyetlen bájaival kell szembesülniük, s megtalálni a megoldást a történelmi eseményekre, valamint az áthidalhatatlan távolságra.
Filmekben kevésbé, könyvekben annál inkább szeretem a háborús eseményeket feldolgozó történeteket. Eleinte megrendített, hogy a beígért háborúról összesen két oldalt kaptam, mint amolyan szemléltetőeszközt, majd rájöttem, hogy ami mögötte van, az sokkal lényegesebb.
A Lazzari fívéreknek gyermekként kell szembenézniük a tragédiával: először apjukat, majd édesanyjukat veszítik el rövid idő leforgása alatt. A két testvér (Eduardo és Ciro) csak egymásra számíthat, majd, mint később kiderül, az őket befogadó apácákra is. A fájdalom elviselhetőnek tűnik a szerető környezetben, de az idill szépségét beárnyékolja Concetta Martocci, na meg az ő választottja, aki történetesen egy pap.
Enza és Ciro az olasz Alpokban találkozik, de nem úgy, ahogyan azt elképzeljük. Nincs gyönyörű napsütés, elmarad a fagyöngy, s a hegyvidék sem nyújt vigaszt. Az esemény, amely összehozza őket, egy temetés.
Egyetlen bonyodalom, amely továbbiakat szül, több tényező, amely összejátszik, mígnem Ciro Amerikába kerül kitanulni a cipészmesterséget.
Időközben Enza is Amerikába megy édesapjával, egyetlen céljuk a pénzszerzés, hogy felépíthessék odahaza, Vilminoréban hőn áhított otthonukat.
Tragédia tragédiát követ, a szerelmesek életét újabbnál újabb akadályok árnyékolják be, de boldogságuk beteljesedését leginkább önmaguk gátolják.
Külön elismerés jár az írónőnek a mellékszereplőkért, akik közül egyikőjük sem sorolható át az unalmas kategóriába. Különösen megkedveltem Laurát, aki önzetlenül segítette Enzát, vagy éppen Luigit, aki Cirót erősítette döntései meghozatalában.

„Óvakodj azon dolgoktól a világon, amelyek mindent, vagy semmit nem jelentenek neked.”

A képlet egyszerű, betartani viszont oly nehéz. Röpke két hétig ez a könyv jelentett nekem mindent, pedig eleinte meg sem akartam venni. A pöttyözött könyvekkel szemben vannak/voltak bizonyos fenntartásaim.
Emlékszem, a vonaton ültem, s olvastam. Már ásítani is féltem, de valahogyan lepleznem kellett, hogy bizony elerednek a könnyeim. Egyszerre sajnáltam a fő- és mellékszereplőket, s kerestem a megoldást az egyre csak fogyó oldalak útvesztőjében. Kétségbe voltam esve, mintha az én életem múlna azon, hogy milyen következményekkel jár, ha az ember részt vett az I. világháborúban.

„Ne aggódj olyan szörnyűségek miatt, amik még nem történtek meg. Sok idegeskedést megspórolsz ezzel magadnak.”

Az idézet tökéletesen mutatja be a mai világ általános társadalmi problémáját, s rávilágít arra, hogy boldogságunkat saját magunk akadályozzuk meg. Talán csak hagyni kellene, hogy a dolgok megtörténjenek? Lehet minden egyszerűbb lenni, ha nem idegeskednénk annyit? Bár a regény az 1900-as évek elején kezdődik, a kérdést máig nem sikerült egyértelműen megválaszolni. Talán a könyv segítségünkre lehet.
Ami kevésbé tetszett, mert valljuk be, ilyen is volt, az az, hogy akadt olyan fejezetcím, aminek köze sem volt a történésekhez.
Imádtam. Erre nincs jobb szó. Nem egy csokoládéhabbal leöntött, eperlekvárba mártott, nyolccsókos csöpögés, hanem egy szenvedélyes, örökérvényű szerelem, egy Arany pöttyös csodába zárva.
Hogy kinek való? Mindenkinek, aki vágyik egy igazán szívbemarkoló eposzra… Felzaklatott, de soha nem árult zsákbamacskát, csupán a valóságot közölte fényes köntösbe bújtatva. Megkínzott, s reményt adott egyszerre.

„– Hát igen, a remény csodálatos dolog, mert nem emlékszik semmire. Elhiteti veled, hogy vannak lehetőségeid. Ami csak meg tud születni a képzeletedben, azt a remény megtervezi és megvalósítja.”